Borderlands 2 (2012)

A Borderlands minden hibája mellett remek játékélményt nyújtott a játékos társadalomnak és hatalmas siker lett, így nem volt kérdéses a folytatás sem. 2012 szeptemberében meg is érkezett a második rész, amiben a készítők állításuk szerint igyekeztek kijavítani az előző rész hibáit. Lássuk hogy sikerült.

 Öt évvel az előző rész eseményei után Pandorát egy Jack nevű diktátor uralja, aki a Hyperion nevű cég élén áll. Jack célja nem más mint kinyitni egy újabb Kamrát ezáltal szerezve korlátlan hatalmat a bolygó felett. Ez persze újabb Kamravadászokat vonz Pandorára, (akik közül újra megválaszthatjuk a magunk játékos karakterét), ám Jack a levegőbe repíti a vonatot, amin a főhősök érkeznek. Később az idióta Claptrap ás ki minket a hóból és kapcsolatba lép velünk az előző rész titokzatos Őrangyala is hogy segítségével elpusztíthassuk Jacket. Természetesen létezik ellenállás is, akik harcolnak a Hyperion ellen, így hozzájuk vezet első utunk....

A történet nagy fejlődésen ment keresztül, bár ez inkább tudható be annak hogy az előző részben nem nagyon volt. Viszont például első rész játszható karakterei itt kulcsszerepet játszanak az ellenállásban és a főküldetés szempontjából. Ha nem is egy Mass Effect szintű történetről beszélünk, azért ért egy-két váratlan fordulat, különösképp a főszál vége felé.

Az erős indítás miatt, már az elején szembetűnő a változás. Már az első percben sikerül meggyűlölni Jacket ez pedig egy hatalmas lendületet ad már a játék elején. Ami még remek, hogy a játék első negyedében jéggel és hóval borított tájakon leszünk, vagyis az első részhez képest tejesen idegen környezetben fogunk kalandozni.

Leginkább persze karakterünk fejlesztése és a jobbnál jobb felszerelés elérése lesz a cél, akárcsak a legtöbb hasonló RPG-ben. A játék küldetései és a környezetének javulása meghozta gyümölcsét: Az élmény már korántsem olyan egyhangú mint az elődé ezért nem egyszerű ráunni. Karakterünk alakítása kiegészült pár olyan funkcióval, amitől változtatni tudjuk a kinézetét bizonyos szinten, vagy épp újra tudjuk osztani a szintlépéskor szerzett skill pontokat, ami jól jön, ha épp elbaltáztuk a karakterfejlesztést.

Ami nem tetszett, hogy a játék helyenként rohadtul nehéz (vagy csak én vagyok béna Assasinnnal), de a program maga sem könnyíti meg néha a dolgunkat. Jó példa erre a "nagy madárral" (igyekszem spoilermentesen fogalmazni) vívott bossfight, ahol egyéb teendőim miatt félbe kellett szakítanom a harcot, de mikor pár nap múlva újra bekapcsoltam a játékot verekedhettem át magam megint az egész területen hogy eljussak magához a főellenfélhez. A legbosszantóbb még nem is ez, hanem hogy a játék bizonyos helyeken


csak akkor engedett tovább ha leszedtem pár igen combos ellenfelet ezért a területen átszaladni sem volt lehetőségem.

A Borderlands 2 egy nagyon jó, tartalmas és továbbra is nagyon humoros játék. Ajánlom mindenkinek akinek tetszett az első rész, akinek meg nem azoknak pláne mert a Borderlands világa ebben a játékban mutatja meg igazán magát.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Stalker - Piknik az árokparton

"A Látogatás a Föld hat pontján, két napon át tartott. Azután az idegenek eltávoztak, anélkül, hogy bárkivel is kapcsolatba léptek volna. Csak a Zónákat hagyták hátra, több négyzetkilométernyi fekélyes sebhelyeket a bolygó felszínén, ahol még a fizika törvényei sem a megszokott módon működnek. A hatóságok lezárták, elkerítették és tiltott területté nyilvánították mindet, ám nem számoltak az emberi kíváncsisággal.

Aki a rendelkezések ellenére bemerészkedett, legtöbbször nem tért vissza, de ha mégis, egészen elképesztő leleteket hozott magával. A fekélyes sebhelyekből egykettőre kimeríthetetlen kincsesbánya lett, és megszületett a stalkerek szakmája, a saját szakállukra dolgozó vagy felbérelhető kalandoroké, akik életük kockáztatásával térképezték fel a lezárt területeket, ki boldogulást, ki vagyont, ki izgalmakat keresve. Vagy az elérhetetlennek tartott, kívánságteljesítő aranygömböt…

Redrick Schuchart fáradságos munkával a stalkerek legjobbjává képezte magát. Úgy gondolta, őt a Zónában már nem érhetik meglepetések. De persze tévedett. Ez az ő története."

A Sztrugackij testvérek regénye scifi körökben már '72-es megjelenése óta hatalmas sikernek örvend. Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij 1980-ban még egy egész estés filmet is forgatott a könyvből, amit szintén kultuszfilmként tartanak számon egyes körökben. Le merem fogadni azonban hogy az én generációmból többségnek csak a könyv által ihletett S.T.A.L.K.E.R. - Shadow Of The Chernobyl című játék mond netán valamit. Ezzel semmi baj nincs, pláne hogy a korábban taglalt Metró 2033-hoz képes a Stalker meglepően nehezebb olvasmány, még ha terjedelemben kevesebb is. Ettől függetlenül ha valaki, aki a játékok vagy a film miatt készül elolvasni ezt a könyvet (ahogy én is) tehet vele egy próbát, de le kell szögeznem hogy a fentebb említett médiumok csak bizonyos kifejezéseket vettek át mint a "stalker" vagy a "zóna".

Véleményem szerint regény nem akar másról szólni mint a függőségről. A főszereplő Redrick a "valóságban" lévő problémáira mindig a Zónában keresi a választ holott nem veszi észre hogy életét épp a titokzatos hely iránt érzett "függése" teszi tönkre. Ez az igazság többé kevésbé a történet valamennyi szereplőjére igaz. Nem találunk közöttük elégedett vagy boldog embert mert mindenki a saját démona fogja, ami valamilyen úton módon a Zónához köthető. Ez a sötét, mocskos és nyomorúságos légkör Harmont egész településére ráül és hamar magába szippantja az erre fogékony olvasót, különösképp aki épp maga alatt van olvasás közben.

A szereplők kálváriája mellett azonban nem kevés mondanivalót feszeget még így is a regény. Személyes kedvencem például az a beszélgetés, ami két szereplő között folyik le egy bárban és az élet értelméről szól. Annál a szakasznál én magam is félre raktam a könyvet egy kicsit és komoly gondolkodásba fogtam. Többet nem akarok írni magáról a regényről mert eléggé rövid és spoilerezni sem akarok, ez egy olyan történet amit mindenkinek magának kell végig olvasnia.

A 2013-as kiadásban a regény után megtalálható a Tarkovszkij film forgatókönyvének korábbi változata, amit a Sztrugackij testvérek írtak, így mindenki összetudja hasonlítani ezt a végső, filmen is látható verzióval. Pusztán regény utolsó fejezetét veszi alapnak más szereplőkkel, de ennek ellenére szerintem egész jól sikerült és a regényhez hasonlóan szintén nem kevés mondanivalót rejt.

A könyv harmadik részében Borisz Sztrugackij beszámolóját olvashatjuk, a regény kiadásának történetéről, miképpen cenzúrázta (vagy csak próbálta) azt az akkori rendszer. Érdekes elolvasni milyen szigorúan viszonyultak a cenzorok egy pártkritikától mentes "egyszerű" scifi regényhez is.

Összegezve nekem mindenképp megérte a vételt (pláne hogy öt éve vadászok erre a könyvre). A Metrónál kissé nehezebb, de mégis kitűnő olvasmánynak bizonyult.

Dimitry Glukhovsky: Metró 2034

"2034.
Több mint húsz évvel az utolsó háború után az egész világ romokban hever. Moszkvában a túlélők a metróban, a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén húzzák meg magukat. Az egyik periférikus állomást, Szevasztopolszkaját borzalmas mutánsok fenyegetik s egyszer csak megszakad az összeköttetés a többi állomással - így pedig, lőszer nélkül halálra vannak ítélve. A titokzatos Hunter és az öreg Homérosz, aki egyre csak egy új eposz megírásáról álmodozik, elindul hogy kiderítse mi történt. S miközben lélegzetelállító kalandok során csapnak össze hol a metró szörnyeivel, hol a felszíni világ romjai között élő rémséges lényekkel, hőseink akikhez a szerelmet kereső Szása, a száműzetésben felnőtt szép fiatal lány is csatlakozik, egyre mélyebben gondolják át e torz világ értelmét és a föld alá bújt, nyomorult emberiség rendeltetését."

A Metró 2033 folytatása 2009-ben jelent meg Oroszországban és természetesen azonnal az eladási listák élére került. Egy művészi projekten belül egy orosz zenész, Dolphin zenét írt a könyvhöz míg egy Anton Gretchko nevű művész  regény a regény által ihletett olajfestményeket készített. Ez is jól mutatja hogy mekkora kultusz övezte már ekkor a Metro Univerzumot Oroszországban.

Az első szó ami eszembe jut a regényről, az a "kevesebb". Kevesebb terjedelemben, kevesebb helyszín és akció. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti hogy rossz lenne a könyv mindössze ezekből a dolgokból nem markol annyit mint elődje. Cserébe viszont, rengeteg filozofálást kapunk ismét Glukhovskytól az ember vadállati oldaláról, hogy van e létjogosultsága a művészetnek vagy a szerelemnek egy poszt apokaliptikus társadalomban vagy hogy a cél szentesíti e az eszközt? Ezekre a kérdésekre két szereplő szemszögéből kutathatjuk a választ. Az egyik az író Homérosz, aki egyértelműen Glukhovsky alteregója, a másik pedig a fiatal lány Szása, akinek a karakterfejlődése hasonlít az előző részben lévő Artyom útjához, csak persze "kicsiben". Hunter karaktere a történetszála miatt meglehetősen rejtélyes, de ez is ad egy pluszt a regényhez.

Amit negatívumként feltudok sorolni, az Artyom hiánya. Mindössze ként mondat erejéig beszélnek róla mi történt az előző rész főhősével, és az író letudta ennyivel. Értem én hogy az ő útja beteljesedett az akkor történtekkel, de azért legalább egy rövid szerep erejéig beugorhatott volna. A másik számomra mínusz pont, hogy a történet néhol összecsapottnak érződik, főképp az utolsó két fejezetben, mintha a szerzőnek meg lett volna határozva a max oldalszám, amit nem léphet át a cselekmény.

Mindezek ellenére a Metro 2034 méltó folytatása a szériának és már kanyarban a folytatás. Ám Glukhovsky könyvein kívül több regény is megjelent ami a Metro 2033 világában játszódik, más városba vagy országba helyezve a történetet. Ezek "Metró 2033 Univerzum" címen jelentek meg.

A könyvsorozatot minden poszt apokaliptikus mű (film/játék/könyv) rajongónak ajánlani tudom, vagy azoknak akik szeretik az erős filozofálgatást és társadalomkritikába oltott drámákat. Azoknak már kevésbé, akik inkább az akció dús regényeket szeretik, de talán ők is tehetnek vele egy próbát hátha...

Dmitry Glukhovsky : Metró 2033

"2033. 
Az egész világ romokban hever. Az emberiség nagy része elpusztult. Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a sugárzás és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg - a föld legnagyobb atombiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagútban sötétség honol és borzalom fészkel. Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget."

Dmitry Glukhovsky 16 éves korában kezdte írni a könyvet, ami aztán internetes projektté fajult, ahol a könyv weboldalán világháló közössége megoszthatta az ötleteit Glukhovskyval. A szerző a rajongók segítségével be is fejezte könyvét és 2007-re a könyvesboltok polcaira is került. A regény bombasiker lett és Glukhovskyt pedig egy csapásra az orosz populáris irodalom egyik legismertebb szerzőévé tette. A hype vonat nem állt meg és 2010-ben elkészült a könyv videojáték változata, ami ténylegesen megismertette a világgal a moszkvai metró posztnukleáris birodalmát. A játék sikerét meglovagolva jelent meg 2011-ben magyarul is a könyv.

A regény két fajta utazásról szól. Az egyik a "fizikai", ami bemutatja Artyom körbeutazását a metróhálózaton, különböző emberekkel és ideológiákkal találkozva és más-más helyzetekbe kerülve, adva a könyv történetének egyfajta "road movie"hatást. A másik utazás, amit átélhetünk az Artyom felnőtté válásának története. Ugyan főhősünk már húsz feletti életkorban van, azonban személyisége a könyv elején még kiforratlan és egy gyámoltalan fiatal benyomását kelti. Egyrészt így bárki könnyedén azonosulni tud a karakterével, másrészt szórakoztató látni, ahogy  a borzalmakkal szembesülő Artyom a szemünk előtt válik érett, felnőtt harcossá.

A Metro 2033 atmoszféráját a sötét és klausztrofób hangulat adja, tudatosítva az olvasóban, hogy az ember nem a földalatti létre született. Ehhez csatlakoznak a különböző fantasy elemek(mint például Poljanka, más néven "a Sors Állomása"), amik valahogy mégis megférnek egy poszt apokaliptikus scifi könyvben.

Ezt a hangulatot csak színesítik a különböző fentebb említett ideológiai csoportok amikkel a könyvben találkozhatunk. Van pár állomás, amit fasiszták vezetnek, "Negyedik Birodalom" néven, de például a kommunisták egy egész metró vonalat tartanak az ellenőrzésük alatt, Ez a Vörös Vonal. A teljesség igénye nélkül találkozhatunk még jehovákkal, kannibálokkal és vörös forradalmárokkal (különállóak a Vörös Vonaltól).

Ebből is látszik mennyi csoportot vesz nagyító alá a szerző. A így lesz a könyv egy hatalmas társadalomkritika az emberek felé és megkérdőjelezi fajunk létének jogosultságát a Földön...

Borderlands (2009)

Mint azt már leírtam valamelyik cikkben, nagy rajongója vagyok a képregényeknek, de persze ez más
témákra is igaz. Ilyenek például a lepusztul világokban játszódó poszt apokaliptikus vagy a scifi témájú történetek. Van egy játék ami mind három témakörből szemezget egy kicsit és ezt gyúrja össze egy nagy egésszé. Ez lenne a Borderlands.

A távoli jövőben, az emberiség már más bolygókat vesz birtokba. Az egyik ilyen planétát Pandorának hívják, ahova a telepesek egy jobb élet reményében költöznek, ám az új lakók elég hamar rájönnek hogy a bolygó egy hatalmas kopár sivatag és néhány idegen romon kívül nem sok érdekes található rajta. Miután Pandorát kevés természeti kincsétől is megfosszák, a különböző társaságok tovább állnak és hátra hagynak mindenkit (a munkára kényszerített bűnözőket és a békés becsületes telepeseket egyaránt). A dolgot csak súlyosbítja hogy a letelepedés után hét évvel, a helyi vadvilág is felébred"téli álmából" és riad vissza az emberek megcsócsálásától sem.

Ebben a világban próbálnak az emberek idegen technológiát szerezve meggazdagodni vagy egyszerűen csak túlélni. A reményt sokakban már csak egy legenda jelenti. Mendemondák szólnak egy idegen eredetű "Kamra" nevű helyről, ami olyan idegen technológiát és titkokat tartalmaz, amiket emberi ésszel nem lehet felfogni.

Egy ilyen Kamravadász bőrébe bújunk mi is, akinek egy titokzatos hologramszerű nő, az Őrangyal segíti útját.

A történek egy faék! Kész ennyi, ennél többet nem tudok róla mondani. Ha van benne valami fordulat azt is legfeljebb egy vállrándítással intézzük majd el. Viszont a hangulat valami nagyon jó! Ha nem is a pusztulóban lévő Földön járunk, Pandora sivatagai csak úgy sugározzák magukból a Mad Max életérzést. Emellett pedig fontos hogy nem fél önmaga paródiája lenni sem. Ez a kinézeten is meglátszik, ugyanis a Borderlands rajzolt, képregényszerű megjelenítéssel operál ami ennek ellenére baromi szépen néz ki. Az egész játékot belengi egy olyan szintű komikusság amit játszva érez igazán az ember. Ez már az intro első 5 másodpercében is feltűnt mikor a vadállatot elcsapja a busz, de megemlíthetném még a sorozat ikonikus szereplőjét Claptrapet az idióta robotot...

A játék egy FPS/RPG. Vanak kasztok (4 db), amikből választhatsz(én a gépkarabélyokat mesterien kezelő Katonával mentem). A fejlődés, szint rendszerben működik mint egy klasszikus szerepjátékban. Az ellenfelek különböző fegyvereket dobnak más más tulajdonsággal így a variációk szinte végtelenek és mindig arra ösztönöz a játék hogy kimenj és irtsd az ellent jobb cuccokért, ezzel hosszú órákra is a játék rabjává válhatsz.

Ezt ellensúlyozandó megemlíteném a küldetéseket, amik sajnos már nem ennyire jók. Leginkább kimerül a "keresd meg X,Y,Z tárgyat és vidd vissza" "öld meg X embert és hajtsd be a jutalmat" és a "menj el A pontból B-be" feladatokban. A játék ezzel a dologgal le sem tagadhatná hogy masszívan csak a koopozni vágyókat tűzte ki célközönségnek.

Az egyhangú küldetések mellé még súlyosbító körülmény hogy szerintem hosszú a játék. Nyilván izgalmasabb történet és küldetés sorozat mellett ez nem tűnne fel így lehet hogy a fentebb említett probléma okozza a játék hosszóságának érzetét is.

Ha valaki szereti a hülye humort és a rajzolt médiumokat, azoknak mindenképp ajánlanám, viszont leginkább koopban haverokkal mert egyedül elég hamar egyhangúvá válhat. A Borderlands nem kevés pénzt hozott a fejlesztő Gearboxnak ezért természetesen nem maradhatott el a folytatás sem. Legközelebb 2012-ben térhettünk vissza Pandorára.

Könyv: Steve Crawford - SAS Enciklopédia

Na eddig tartott az oldal játékokra való szakosodása, amit most egy könyvről szóló cikkel törnék meg. Nem is kezdhettem volna nehezebbel mint egy enciklopédiával. Igaz nem nevezném a szó szoros értelemben annak, de azért mégis jobb ha ráaggatjuk ezt a jelzőt.

Mint ahogy a nevéből is kitűnik az SAS Enciklopédia a brit elit egységgel, a Különleges Légi Szolgálattal (Special Air Service) foglalkozik részletesen és azt kell mondjam maradéktalanul eleget is tesz feladatának.

Ahogy férfi létemre sosem szerettem a focit úgy nem voltam igazán soha egy katonáskodós típus se. Egy időben aztán megnőtt az érdeklődésem a e téma felé köszönhetően a Modern Warfare sorozatnak. Abban a játékokban hallottam először az SAS alakulatról is. Egy halom hasonló témakörű játékot végigjátszottam és elolvastam megannyi SAS-ről szóló cikket.

Maga a könyv szerkezetileg három részből áll. Az egyikben az ezred történetét meséli el, a másodikban a harcászat kerül bemutatásra, a harmadikban pedig a felszereléseket vehetjük jobban szemügyre. Mindez persze rengeteg ismeretet foglal magába, ám meglehetősen szárazon írja le őket (bár lehet túl sokat várok egy enciklopédiától). Ez a történeti résznél is igaz (egy-két kivétellel), viszont a harcászati módszerek taglalásánál önismétlést véltem felfedezni, mikor bizonyos eljárásokat a történeti részben már leírtakkal próbáltak illusztrálni, ezzel újra leírva a megtörtént eseményeket. Ezért természetesen a könyv egy idő után unalmassá válhat azoknak akik nem annyira militarista beállítottságúak.

Hozzáteszem pozitív jellemzőként hogy a rengeteg katonai dolog mellett foglakozik egy-két fejezet a szélsőséges körülmények közötti túlélésről is, amiről azért jó volt olvasni és kicsit kiragadott a különböző hadműveletek egyhangúságából.

A könyvet abszolút nem tudom mindenkinek ajánlani, kivéve azoknak akik nagyon érdeklődnek a hadi technológia és hasonló dolgok iránt. Én egész eddig nem tudtam eldönteni hogy viszonyuljak ehhez a témához, de elolvasva az enciklopédiát rájöttem, nem áll hozzám annyira közel a "katonadolog"  mint gondoltam.

A következőkben újra visszatérek a játékokhoz és meglátogatom a Határföldeket.

Alien: Isolation (2014)

A Colonial Marines botrány után őszintén szólva csodálkozom hogy nem tették évekre parkolópályára az Alien franchiset. Már a legutóbbi AvP játékot is elég középszerűre értékelték sokan és eléggé úgy tűnt a 2013-as játék veri be az utolsó szöget az idegenek koporsójába egy időre. Ez viszont nem így történt, köszönhetően egy nagyobb irányváltásnak és a Creative Assemblynek.

Míg a Gearbox játéka a Bolygó Neve: Halál hangulatát igyekezett megidézni, Alien Isolation a legendás első részt vette alapul, ezzel megteremtette az első Alien Univerzumban játszódó lopakodós FPS-t. Itt nem vetjük be magunkat az Alien hordák közé hogy aztán gépfegyverrel lekaszaboljuk őket. Idegenből csak egy fog ránk vadászni, ami bőven elég lesz, főleg  mivel nem sok fegyver áll majd rendelkezésünkre és az a kevés is maximum elüldözi a lényt egy rövid időre.

A történet teljesen belepasszol az idegenek világába és bármennyi ismerős motívum köszön vissza a '79-es "A Nyolcadik Utas: A Halál"-ból mégsem majmolja azt az élvezhetetlenségig. Tizenöt év telt el a Nostromo katasztrófája óta. Ellen Ripley lánya, Amanda azóta sem volt képes túltenni magát édesanyja eltűnésén. Végül egy nap, váratlan reményt ébreszt benne a Társaság egyik képviselője, aki közli vele hogy megtalálták a Nostromo fekete dobozát amit a Sevastopol űrállomáson tartanak. Az odaérkezésükkor azonban az állomás nem válaszol, így át kell szállniuk, ami az állomás viharvert állapotát tekintve nem könnyű feladat és hamar el is szakadunk útitársainktól, az űrséta közben. Miután egyedül átérünk a Sevastopolra kevés bóklászás után rájövünk hogy koránt sem elhagyatott a bázis mint hittük. A kétségbeesett, előbb lőnek aztán kérdeznek embereken és a hibás mindenkit legyilkoló androidokon kívül még egy Alien is van a fedélzeten. Így kérdéses hogy Amanda megtudja e mi történt édesanyjával vagy hogy ki jut e egyáltalán élve az állomásról...

A történet nagyon ott van tipikus, Alienhez hű. Ennél már csak maga a Xenomorf ami teljesen odaver látványban. Sosem volt még alien ilyen rohadt jól kidolgozva. Akárhányszor ellopakodott mellettem mindig megcsodáltam a részletesen megkreált modelljét, ahogy csorgatja a nyálát stb. Ebből gondolom lejött hogy annyira nem paráztam az Alientől mint ahogy kellett volna, viszont az androidok, na azok sokkal félelmetesebbek. A fehér kifejezéstelen arcuknál meg a világító szemüknél már csak a lassú járásuk és hideg, nyugodt beszédük ami ijesztőbb. Amit még megakarok említeni spoiler nélkül, az a 14. fejezet azon része, mikor a reaktor alá ereszkedünk. A helyszínen úgy voltam vele hogy abbahagyom a játékot a szívroham elkerülése érdekében...

Minden érdeme mellett viszont a játékot nagyon meguntam a felénél. Lehet csak nekem nem jön be ez a lopakodós horror műfaj, vagy csak egyszerűen túl hosszú volt már a játék. Egy idő után unalmas lett a bujkálás és nem fárasztó mikor ötödjére bújok el a szekrénybe az Alien elől aki tíz percig nem tágít a közelünkből és ha szerencsénk van nem talál meg csak úgy a semmiből (mert néha valami bug okán képes rá). Arról ne is beszéljünk hogy menteni csak bizonyos terminálokon lehet. Ráadásul nem ritka hogy A és B terminál között megeshet hogy van nyolc android öt shotgunos túlélő meg még az Alien is felbukkan háromszor aztán ha meghalsz kezdheted A pontból. Nem egyszer fordult elő hogy csak pár méter választott el a mentésig, amikor az Alien lekaszabolt lehúzva ezzel az előző húsz percet a klotyón(na ilyen eseteknél vettem elő a már kibeszélt Ijusticet).  A játék állítása szerint használ Autosave-et is, de ebből egészen az utolsó pályáig nem vettem észre semmit.

Ez egy remek kikapcsolódást nyújtó program, néhány (szerintem) nagyobb hibával. Ajánlom minden Alien és túlélő horror játék rajongónak valamint olyanoknak akik sok szabadidővel rendelkeznek és kötélből vannak az idegeik.

A játékhoz megjelent jó pár DLC is én csak az elsőt próbáltam(The Crew Expendable), amin a "Nyolcadik Utas: A Halál" egy részét játszhatjuk újra. Teljesen jól visszaadja a '79-es filmet viszont sokat szaggatott ezért valahogy nem vittem  végig a maga nyúlfarknyi idejét sem, talán majd legközelebb, ha rám jön az Alien láz...

Egyenlőre most abbahagyom a játszást egyéb teendők miatt. De talán lehet lesz valami addig is amit kiírok magamból.

Alien Univerzum
Ajánlott egyéb médiumok:

Filmek:
- Alien - Nyolcadik Utas: A Halál
- Aliens - A Bolygó Neve: Halál
- Alien 3 - A Végső Megoldás: Halál
- Alien 4 - Feltámad A Halál

Könyvek:
Bármelyik Alien vagy AVP könyv

Képregények
Bármelyik Alien vagy AVP képregény

Injustice: Gods Among Us (2013)

Nos igen... Időközben Amanda Ripley kálváriája a Sevastopol űrállomáson néhol annyira az őrületbe kergetett hogy muszáj volt valami mást is felrakni az Alien Isonation mellé ez pedig nem volt más mint az Injustice: Gods Among Us.

Mint- PC tulaj, sajnos nem vagyok eleresztve verekedős játékokkal. Ezt mis sem bizonyítja jobban, minthogy "legfrissebb" tapasztalatom ebben a műfajban az 1997-es Mortal Kombat 4. Alkalmanként haverokkal PS-en vagy Xboxon elvertük egymás fejét egykét játékban, de ennyben kimerült a dolog. Aztán megjelent a Mortal Kombat sorozat rebootjának számító 2011-es rész, ami egy csapásra újraindította a PC-s bunyós játékok reneszánszát. Természetesen ez a rész meg is jelent a platformra, ahogy a Netherrealm Studios következő alkotása is az Injustice: Gods Among Us.

A Mortal Kombat világát hanyagolva a fejlesztők egy másik ismert univerzumot vettek alapul. Ez nem más mint a DC Comics képregény-univerzuma. A kiadó nem kisebb neveknek ad otthon e világban mint, Superman, Batman, a Villám vagy a Zöld Íjász. Ebben a szuperhősökkel és gonoszokkal teli a környezetben zajlik tehát a játék ami rengeteg módot tartalmaz. Végigvihetjük a Story Módot, ami egy 12 fejezetet tartalmazó történetet mesél el és minden fejezetben más más hőst ( vagy épp gonoszt) irányíthatunk.

A történetről: szuperhőseinket egy párhuzamos világba teleportálja Batman ottani alteregója hogy segítséget kérjen. Pár évvel ezelőtt ugyanis a Joker egy atombombával felrobbantotta egész Metropolist, ahol Lois Lane és gyermeke is odaveszett a katasztrófában. Érthető módon az evilági Superman beleőrül szerelme és fia elvesztésébe és megöli Gotham gonosz bohócát, ezzel pedig egy olyan határt lép át ahonnan nincs visszaút. Superman (a legtöbb másik szuperhőssel) az elkövetkezendő évek során kiépítette diktatórikus uralmát az egész bolygóra és már már istenként tetszelegve hajtja igába az egész emberiséget. Egyetlen remény az "Insurgency" nevű titkos ellenálló szervezet, amit Batman irányít és titokban Superman evilági legjobb barátja Lex Luthor(!) szponzorál... Ebbe a kalamajkába csöppenve, hőseinknek véget kell vetnie Superman uralmának még ha közben esetenként szó szerint saját magukkal kell megküzdeniük.

Én nagy képregény rajongónak tartom magam bár a DC füzetek em feltétlen tartoznak a kedvenceim közé. Ha így nézem is azt kell mondanom hogy nyomtatott formában láttam már ennél jobbat is az íróktól, akik itt is ugyanúgy közreműködtek.

Harc módban tíz ellenfelet kell legyűrnünk. Ezen az egyszerű alapfelálláson viszont elég sok mindent lehet állítani. Lehetünk csak gonoszok vagy hősök ellen, túlélő módban egy életerő csíkkal harcolhatjuk végig mindegyik csatát és még sorolhatnám....

A S.T.A.R. Labs módban 240 különböző kihívás közül választhatunk, ami abban merül ki hogy egy adott küzdelem alatt használd x tárgyat vigyél be y kombót.

A játékban (összes DLC vel együtt) összesen 40 karaktert irányíthatunk a legismertebbektől kezdve (Batman, Superman Joker, Lex Luthor) a kevésbé populárisabbakig (Shazam, Cyborg), de még Scorpio is feltűnik a Mortal Kombatból...

A játék látványban odaver! Látványosak a harcok a mozdulatok szépen megvannak koreografálva. A harcok közben segítségünkre lesznek tereptárgyak (motor, kőtábla) illetve véghez vihetünk mindenféle karakter orientált kombókat is. Minden karakternek van egy energiacsíkja alul, ami a kapott és bevitt ütésektől szépen lassan feltöltődik a harcok során. Ezzel aztán olyan szuper mozdulatot tehetünk ami nem elég hogy jelentősen lecsökkenti az ellenfél életenergiáját még iszonyat látványos is és minden karakternek személyre szabott van, ezáltal egy élmény mindegyiket végignézni.

A programot bárkinek ajánlom aki szereti a verekedős játékokat, azonban akinek nem favoritja egy kicsit sem a DC Comics szuperhős niverzuma az hamar ráunhat. Én mindenesetre örülök hogy ezzel a játékkal tértem vissza a PC-s ütlegelésbe és remélem lesznek még hasonlók. Az idén megjelenő tizedik Mortal Kombat előtt még azért a kilencediket is ki kellene majd próbálni, de az még a jövő zenéje. Egyelőre visszatérek az űrbe hallgatni a sikolyokat... Vagy a saját ideges üvöltésem...

Aliens: Colonial Marines (2013)

Szerintem erről a játékról, minden játékos és/vagy Alien témában kicsit jártas ember hallott. Egyrészt nem egy régi darab másrészt a körülötte kialakult  kamionnyi negatív kritika és botrány miatt. Röviden már maga a készülési ideje is a játéknak sem piskóta ami hat év. Ez már kapásból aggodalomra adott okot, ám mikor elkezdtek szállingózni az első gameplay videók mindenki bizakodó lett. Ez így is maradt egészen a játék megjelenéséig, amikor is robbant a bomba. A program nem úgy nézett ki hogy kell, a beígért csapatos taktikai harcok elmaradtak, az AI gyötrelmesen rossz (még az alieneké is alien mércével) és hát a sztori nos hát... az se találja fel a spanyolviaszt. Persze ezek után a vevők jogosan háborodtak fel hogy nem azt kapták amit az előzetesek alapján vártak és visszakövetelték a pénzüket. Persze a kiadó és a fejlesztőcég egymásra kezdett mutogatni amiből aztán egy szép nagy per is kisült, aminek a lényege aztán nem az lett hogy át lettek e verve a vásárlók ha nem hogy ki verte át a két fél közül...

A történet: 17 héttel az Alien 3 után járunk, amikor is egy Tengerészgyalogos csapatot küldenek válaszolva a második filmben szereplő Dwayne Hicks tizedes segélykérő üzenetére. Mi is eme kompánia tagjai lennék, név szerint Christopher Winter Tizedes aki egy szakasznyi társával azt a feladatot kapja, hogy vizsgálja ki Hicks tizedes és társai eltűnésének rejtélyét. Át is nézünk az osztag által hátrahagyott hajóra, de természetesen nem találunk mást csak az idegenek hordáját.

Mindenekelőtt közölném hogy én kimaradtam a tűkön ülve váró fanok tömegéből mert akkor egy gyenge vassal rendelkeztem így nem néztem trailereket hogy ne fájdítsam a szívem. Megjelenéskor egy rövid időre kipróbáltam, de mivel szaggatott erősen nem maradt meg sok minden. Most, nem sokkal azután hogy végigvittem már tudok véleményt alkotni. Egyrészt mivel nem befolyásoltak a bemutatók és már mindenhonnan hallottam vagy tízszer hogy ez a játék mennyire szar, szinte nulla elvárással ültem le játszani. Ezzel a hozzáállással a játék nekem egy közepes benyomását keltette. Hogy miért?

Nos kivételesen először a negatívumokon: a grafika nálam ez egyik utolsó szempont egy játéknál, és hiába az unreal egine 3 ezen látszik hogy tényleg nem foglalkoztak vele eleget. Ezt is csak azért mondom mert ekkortájt jelentek még meg szebb UE3-at használó játékok is. Taktikázás valóban nincs, ami még nem lenne baj, de amikor az épp aktuális társam beáll közém az éppen rám (mert persze csapattársam észre sem veszik az ellenfelek) ugrani készülő arctámadó közé az eléggé húzós. Ebből következik hogy az inteligenciája mind a csapattársaknak mind az ellenfeleknek valóban halovány. Még az alieneknek csak megbocsájtom, de a fentebb említett tűzvonalba állás mellett megemlíteném a Weyland Yutani zsoldosainak természetellenes ragaszkodását a fedezékükhöz. ugyanis nem képesek otthagyni és tovább onnan. mindig egy fix pont körül lófrálnak és telibe lesz*rják hogy te most hanyadik golyót ereszted beléjük. A történet próbálja a második film sikerét és életérzését meglovagolni és vannak benne ügyes próbálkozások, de néhány dolog elveszi még ezt is. Gondolok itt pl a rossz minőségű átvezető animációkra és még egyszer hangsúlyozom hogy nem fektetek nagy hangsúlyt a grafikára, de néha úgy éreztem hogy a Half Life 2-nek jobban animált karakterei vannak, ami egy UE3-at használó 2013-as játéknak cinkes. És ott vannak a sablon mondatok. Te jó ég! A játék felénél már kitaláltam egy ivós játékot miszerint mindig kell inni egy felest ha valaki még egyszer kimondja a játékban hogy "Senkit sem hagyunk hátra" vagy "Oourra mindhalálig".
Garantálom nem érünk a játék végére egyhamar. A játékmenet még csak csak elmenne, ha egy Call of Dutyról lenne szó... de ez egy Alien játék... Ezt csak erősíti hogy Vannak olyan missziók (meglepően sok) amikor xenomorfokkal nem is találkozunk csak We-Yu zsoldosokkal. Az hogy több volt benne a tűzharc mint hogy paráztam volna minden sarkon erősen emlékeztetett a F.E.A.R.-re, persze negatív értelemben.

Hogy eme panaszáradat után hogy lett a játék nálam mégis egy közepes. Az egyik ok nyilván hogy alacsony elvárásaim voltak, meg hozzá lehet venni a rajongó faktort is hogy örültem a xenók újbóli felbukkanásának egy játékban. Ott voltak a hangok is. A zene minden kétséget kizáróan visszaadja a Bolygó Neve: Halál hangulatát és ha még ez nem lenne elég hallhatóak lesznek régi ismerőseink is a filmekből. Olyanok mint Lance Henriksen (Bishop) vagy Michael Biehn (Hicks tizedes). Egyelőre csak az alapjátékkal játszottam a Stasis Interrupted kiegészítővel nem foglalkoztam, de majd
valamikor pótolom ha lesz rá időm...

Ez a játék egy váratlan bukás, ami után vegyes érzelmekkel vagy teljesen rossz szájízzel kelünk fel a monitor elől. Szerencsére az Alien sorozatunk (egyelőre) utolsó darabja már sokkal másabb stílust képvisel. Vagy mondhatnám úgy is: Izoláltabb...

Aliens Versus Predator (2010)

Az előző két részben kitárgyaltam hogy 1999-ben milyen sikeresen indította el a szériát az AvP első része majd hogy azt miként  próbálta hibáit kijavítani a 2001-es folytatás több kevesebb sikerrel. Ezután hosszú évekig nem hallhattunk az AvP-ről leszámítva a két csapnivalóan rossz mozifilmet. Aztán eljött 2010 és az első részt készítő Rebellion által kreált játékban újra bevethettük magunkat
a galaxis fenevadjai közé.

Jelentem a sorszámot ugyan nem kapó harmadik részben sikerült maradéktalanul megidézni az első részt ötvözve azt a második minden előnyével. Így készült el az eddigi legjobb AvP játék.

Az események a BG-386 nevű bolygón játszódik, ahol a Weyland Yutani Társaság felfedezi a Ragadozók egy ősi piramisát. Ezalatt természetesen az ott talált xenomorfokkal kísérletekbe fognak, valamint igyekeznek feltárni a titokzatos épületet, hogy megszerezzék az ott lévő fejlett ts a készítechnológiát. Természetesen ahogy az lenni szokott az Idegenek elszabadulnak és a vészjelzésre megérkezik a Gyarmati Tengerészgyalogság és a Predatorok is a bolygóra küldenek három főt a fajtájukból hogy kivizsgálják az esetet.

A történetben semmi különleges nincs, de mégis működik! Ez leginkább a második részben már használt narratíva miatt működik, azaz hogy a három faj különböző szemszögéből élhetjük át a BG-386 pusztulását. Legyen az akár a 6-os alany nevű intelligens alien, A predator technológiát a cégtől visszaszerző Dark becenevű vadász vagy az újoncként a tűzvonal közepébe kerülő tengerészgyalogos Rookie kampánya, mind hozza a kötelezőt. 6-os kellően kegyetlen, Dark iszonyatosan brutális mind két másik faj képviselőjével, Rookie pedig ismét egy védtelen porszem a két gigász között.

Hatalmas vállveregetés a készítőknek hogy megszerezték Lance Henriksent aki az Alien filmek és az AVP után újból Mr Weyland bőrébe bújik.

Negatívumot nem nagyon tudok felosorolni, talán azt hogy nincs folytatása még pedig a történet vége megkövetelné. A kampányok külön külön rövidek viszont együtt kiadnak egy tisztességes játékidőt.

Azt kell mondjam hogy az AvP sorozat a harmadik részre értbe igazán még ha talán kissé középszerű lett is.

A Ragadozóktól búcsút veszünk (ki tudja meddig...) Legközelebb 2013-as játékban hallottunk újra az idegenekről, mikor felderítettük: Mi történhetett a második Alien filmben lévő hajó, a Sulaco tengerészgyalogosaival...

Aliens Versus Predator 2 (2001) AVP2 - Primal Hunt (2002)

A következő AVP játék 2001-ben jelent meg és azt kell hogy mondjam méltó folytatása lett az előző résznek és személy szerint a három AvP játék közül nekem ez a kedvencem. Ez leginkább egy
számomra fontos elem miatt van mégpedig a történet és annak hangulata. 51 évvel járunk az Alien 3 után. A Weyland Yutani (a gonosz cég aki kísérletezgetni szeret az alienekkel ami aztán
rendszerint katasztrófába torkollik) a filmből ismert LV-426-on lévő elhagyatott űrhajóban (az első filmben itt találják meg az Alien tojásokat) a vállalat tudósai olyan adatokat találnak,
ami egy másik bolygóra vezeti őket ahol egy újabb ilyen rejtélyes hajót találnak, na meg persze egy halom alient... A Társaság itt építi fel megfigyelő központjait, amiket zsoldosokkal
védenek. Természetesen ahogy az lenni szokott egy incidens keretén belül, az Alienek betörnek a komplexumokba, ami miat megjelenik a Gyarmati Tengerészgyalogság is és a Predatorok is épp
ekkor tartják vadászatukat a bolygón...

A történet egybefüggő és kapcsolódik egymáshoz. A történések közben előfordul hogy össze is fut a játékos által irányított ember a játékos Predatorral.  Itt ott ugyan ugrál az időben, de ezeket
mindig kiirja a HUD a képernyőre.

Természetesen továbbra is választhatunk a három faj közül, de most végre nem egyszerű vezérelt pixelhalmazokat irányítunk, hanem karaktereket. vegyük csak sorra az újdonságokkal együtt
Az Alien kampányban "a Harcos"-t irányíthatjuk, aki fajtársaitól eltérően nem csupán agresszív, hanem inteligens is. Őt irányítva okozzuk a fentebb említett incidens, milatt az egyik
komplexumból igyekszünk visszaszökni a Kaptárba. Az Alien irányítása nagyrészt maradt az előző részből. Tudunk falra mászni és az elenfél koponyájának elfogyasztásával vagy egyém maradványainak
szétkaszabolásával tölthetjük újra életünket. Lett azonban viszont egy fontos újítás ami nekem nagyon bejött, mégpedig hogy az Alien életciklus elején kezdjük a játékot, tehát arctámadóként kapjuk
meg az irányítást. Ez azért ad egy pluszt az Alien amugy nem valami ütős játékmenetéhez pl.: arctámadóval keresni egy "magányos" élő embert, akit nem lőnek cafatokká a többiek, ha belerakjuk a embriót,
majd a kikelt kis Melkasrobbantóval keresni egy elszigetelt élő táplálékforrást(csóri macskák)...

A Tengerészgyalogos küldetésekben Andrew Harrison (becenevén Frosty) bőrébe bújunk. Frostyt
csapatával azért küldik a bolygóra, hogy kiderítse mitörtént azokkal az állomásokkal, amikkel megszakadt
a kapcsolata a Társaságnak. Itt a fegyverek nagyrésze maradt, habár vannak újak is, de a két kedvenc új "eszközöm" a kis hordozható hackelő terminál, amivel mindenféle ajtót fognk kinyitni és a játék
vége felé használt Exosuit, ami a katonai változata a Bolygó Neve: Halál-ban látott rakodógépnek, azzal az eltéréssel, hogy itt nem villák vannak a "jármű" kezén, hanem golyó és lángszóró valamint lézersugár és
rakétavető. A játékmenet még mindig félelmetes, bár érezhetően vesztett valamit a parafaktorból, de lehet hogy ez csak nehézségi szint kérdése. A közepefelé, mikor kitörünk a komplexumból, kicsit leül a történet,
de ezt leszámítva engem végig lekötött Frosty kalandja.

A Predator pályákat egy magasrangú vadásszal visszük végig akire a játékban csak "a Herceg"-ként hivatkoznak. Főszereplőnk klánja egy fajtásuk üzenetét követve érkezik a bolygóra, ahol később aztán Herceg szembesül
egy emberrel (aki itt a zsoldosok tábornoka), akit egy 20 évvel ezelőtti vadászaton önhibájából életben hagyott, így most vadászunk nekilát hogy befejezze az akkor félbehagyott munkáját és visszaszerezze becsületét.
Egy két új fegyvertől eltekintve a játékmenet maradt ugyanaz ami eddig. Eleinte embereket , majd ahogy haladunk előre Alieneket is adázhatunk. Komolyabb para csak az utolsó pályán ért engem, de egyébként teljes
magabiztossággal nyomtam végig. A történet itt is csak a komplexumból való szökés (amit Frostynak köszönhetünk), ami kicsit kizökkent de ennek ellenére élvezhető ez is.

Kontra: Lehet én vagyok béna, de a Predator diszk valahogy elvesztette dinamikáját. A játék vesztett kicsit az előző rész hangulatából, ám még mindig elég magason teljesít.

Összességében mondható tehát hogy a második AvP játék kijavította az előző rész hibáit (mentési rendszer, történet) ám kissé átalakította a hangulatot ha nem is maradéktalanul pozitívan.

2002-ben készült a játékhoz egy kiegészítő Primal Hunt alcímmel, ami nekem nem jött át.: A történet egy rejtélyes lelet körül forog, amit mind a predatorok mind az emberek megakarnak szerezni.
Két idősíkot is felölel a sztori az egyik 500 évvel a másik pedig 5 héttel az alapjáték eseményei előtt játszódik. Pár ismerős karakter is visszaköszön. Az emberi kampányban is az AVP2-ből megismert
zsoldost, Dunyát irányíthatjuk, a Predator oldalon egy Ősi Predatort, aki 500 évvel az incidens előtt lehibernálta magát és a Weyland Yutani ébreszti fel, Alien vonalon pedig nem mást irányíthatunk
mint egy Predalient. Talán ez az utóbbi újítás ami érdekes lehet. Azt tudom hogy emberi kampányt sosem vittem végig mert valahol az elején meguntam mikortöbb tíz tojás volt előttem egy teremben és
hiába álltam méterekkel az egyik ilyen előtt, az azonnal kinyit. Ha még ez nem is nagy gond hozzá tenném hogy az arctámadókat valami baromi nehéz megölni. így aztán eléggé eltudja venni az ember kedvét
mikor 3-4 ilyen kis sunyi rohadék futkározik utánad, amiket még volt hogy Smartgunnal sem találsz el, ráadásul egyből képesek kinyírni.

Valami történhetett a Fox háza tálján (lehet hogy  az akkoriban megjelent borzalmasan rossz AvP filmek miatt), mert nem jelent meg az újabb Avp játék csak a kiegészítőtől számolva összesen 8 év múlva.
Legközelebb 2010-ben vált a galaxis újra csatatérré...

Aliens Versus Predator (1999)

Az 1990-ben megjelent Ragadozó 2 (Predator 2) végén lévő jelenetben elrejtett Alien koponya visszavonhatatlanul összeforrasztotta a két lény nevét. A szóbanforgó jelenetet számtalan képregény és könyv követte így természetesen

a játékok sem maradhattak ki a sorból. Volt két konzolos megjelenése a két fenevad harcának, de ezek annyira feledésbe

merültek (és nem is ismerem őket igazán) hogy nem térnék ki rá. Az első komolyabb program 1999-ben látott napvilágot, ami

"meglepő" módon az Aliens Versus Predator nevet kapta.

A játékban három karakter közül választhatunk, egy Tengerészgyalogos, egy Ragadozó és egy Idegen bőrébe bújhatunk bele. Mindhárom kasztnak egyedi fegyverei és képességei vannak, mint például a

Predator csuklópengéje, hőlátása, a Tengerészgyalogos klasszikus M41A gépfegyvere és mozgásérzékelője vagy az Alien falmászása.

Hosszát tekintve Két 6 (ember, predator) és egy 5 (alien) pályás kampány érhető el. A kiegészítővel plusz pályákat kaphatunk.

Ezek mennyisége attól függ hogy milyen nehézségi fokozaton vittük végig az alap küldetéseket.

Ami a játékot igazán élvezhetővé teszi az a nagybetűs HANGULAT. Mindegyik fajnak megvan a maga kiváló atmoszférája. A Tengerészgyalogossal

őszíntén bevallom még mai napig nehezen viszek végig egy-két pályát mert össze f*som magam ha messze meghallok egy Alien vonyítást vagy az

arctámadó mászását ahogy a földet kaparja. Az AvP-ben emberrel, játék közben olyan szinten védtelennek éreztem magam, hogy másodpercenként 10szer tudatosult bennem, itt bizony én vagyok a tápláléklánc legalján. Jó öreg Predatorunknál már kicsit felemásabb a helyzet. A játék elején még vígan öldököltem a tengerészgyalogosokat és jó volt őket szivatni a

láthatatlansággal, leszedni a fejüket trófeaként. Ám mikor a 3. pályán kikapcsolom a biztonsági rendszereket és szabadjára engedtem az Alieneket valahogy ismét rám jött a para. Lehet velem van a baj és beszari vagyok, de még a galaxis legkegyetlenebb vadászával is félpercenként néztem a hátam mögé egy egy folyosón. Az Alien kampány talán a legnyugisabb a 3 közül. A játékidő nagyrészét labirintusszerű pályák teszik ki és főként embereken kell átkaszabolni magunkat. Predatorral csak az utolsó pályán futunk össze.

Negatívumokként elsőnek a történetet emelném ki. A 3 szál három egymástól teljesen független sztorit vonultat fel. Az Aliené konkrétan egy road movienak is

elmehetne ami egy ősi templomból indulva megfordul a galaxis egyéb részein egészen a Földig. A tengerészgyalogosé az LV-426-on (ahol az első két film játszódik) kezdődik és a bolygóról való kijutást majd az ürben kalandozunk tovább míg ki nem vágjuk az Alien Királynőt a légzsilipen olyan Bolygó Neve: Halál után szabadon.

A Predator pályákon egy emberi bázisba kell beszivárogni megölni egy Predalient majd ezután meglátogatjuk Fiorina "Fury" 161-et (az Alien 3 helyszínét), ahol végül

szembe találjuk magunkat az Alien Királynővel... A narratívákhoz a játék vagy kiírja a képernyőn mi történik vagy mindenféle LCD képernyőn megjelenő balekot használ. Egy katonát aki épp parancsot ad, egy katonát aki épp riadót fúj, egy tudost aki utasítanak minket (vagy Alien esetében figyelmeeztetik ránk a többieket). Jobb  a "történet" mint egy Alien Trilogy, de '99-ben már bőven volt ennél jobb is.

A bónusz pályák lenne a másik fekete pont mert azok lényegében mindig a másik két faj pályái így ez csak egyfajta újrahasznosítás. Jó azért nyílván király új fegyverekkel meg

jetpackkel küldeni a Tengerészgyalogossal az alien vagy predator pályákon, de lehettek volna egy kicsit kreatívabbak a készítők.

Az utolsó szálka amit megemlítenék, az a mentések korlátozottsága. Van akinek biztos bejött, de én személyszerint rühellem, ha megszabja egy játék hogy mennyit menthetek. Erre

rátesz egy lapáttal hogy nehezebb fokozaton ez a szám csökken. Míg a legkönnyebb fokozaton hatszor lehet a legnehezebben csak háromszor. Oké értem hogy ez is egy eszköz a

nehézség növelésére, de én inkább szivatásnak éltem meg.

A '99es Aliens Versus Predator egy remekül sikerült játék fantasztikus hangulattal. Az univerzum kedvelőinek bátran ajánlom, de azoknak is akik szeretik az évezred eleji f*satós FPSeket.

A játék persze hatalmas siker lett így nem maradthatott el a folytatás. Két év múlva újra szemlélői lehettünk a Xenomorfok és a Vadászok harcának.

Alien Trilogy (1996)

Az a trükkös az első sorozatban amit kitárgyalnék, hogy nem is játék. Pontosabban csak egy franchise része. Ez 

pedig nem más mint az Alien univerzum. Nyílván legtöbbünk már látott legalább egy képet a vérszomjas savvérű

Idegenről akit még az is ismer akit teljesen h(idegen) hagy ez az egész scifi horror filmsorozat. Szerintem anno Ridley Scott

sem gondolta hogy ekkora durranás lesz a '79-es "Nyolcadik Utas: A halál" (Alien). 

Próbálkozás volt játék adaptációkra a 

80as évek második felében is már, ám ami sokak emlékezetében megragadhatott, az a 1996-os Alien Trilogy. Játékmenetileg és 

grafikailag egyaránt egy sima Doom klónnak tekinteném. Semmi megváltó, de abban az időben menő volt Alienekre vadászni Ripleyvel.

A kor szellemében történet sem nagyon volt, akadt valami ami homályosan kötődik az első 3 filmhez, de az is csak alibinek. Mindenesetre, 

ha valaki szereti és ma is előveszi az old school fpseket (Doom, Heretic, Duke Nukem 3D) és az Alien univerzumot azoknak remek nosztalgikus

élményt nyújthat a játék.

Számomra azonban az első igazi debütálás játékban 1999-ben történt, ahol már nem csak az Idegenektől kellett félnünk mert ott már valami más is vadászott ránk...

Hey-Ho Let's Go

Fiatalként, mint sokan mások, én is szeretek kiszakadni a zord munkás hétköznapok monotonításából. Ennek egy rengeteg kiváló módja van. Van aki filmeket vagy sorozatot néz, olvas vagy akár videó játékokkal játszik. Én mindnek hódolok ha időm engedi. Az írás is egy ilyen hobbi amit eme blog készítésével próbálok majd kiélni. :) Mivel épp most kezdtem bele régi kedvenc játék sorozataim végigjátszásába, a fő témát egyelőre a videó játékok fogják jelenteni. Hangsúlyoznám hogy írásaim pusztán "egyszerű elborulások" és nélkülöz mindennemű profizmust. Ezek csak a saját külön véleményeim.